01.fejezet - Kezdetek

Sziasztok! Meg is érkezett az első rész. Örülök, hogy tetszett a kis bevezető, remélem azok, akik kommentet hagytak, esetleg, aki feliratkozott, az most is itt van. Nem is húzom tovább az időt. Remélem tetszeni fog az első rész. Ne spóroljatok a kommentekkel, a feliratkozásokkal és a gombok használatával. Jó olvasást!(:

Thea*

Ismét ez a szörnyű reggel. Fáradtan nyomtam ki az ébresztőt, majd még forgolódtam párat. Miután kikászálódtam a kényelmes ágyamból, felöltöztem a jól megszokott reggeli futáshoz. Bemelegítésképp lekocogtam a konyhába egy müzli szeletért, majd fel a fürdőszobába. Miután kivégeztem az ájulás ellenére elfogyasztott müzli szeletet, fogat mostam, és jöhetett a tényleges bemelegítés. Ugráltam párat, hajlongtam és végül nyújtottam. Telefonomat zsebre, a fülhallgatómat pedig a fülembe helyezve neki vágtam a már megszokott útvonalnak. Csak kényelmes két kilómétert szoktam futni, ami felébreszt így a reggeli órákban.

Hét órakor még nincs olyan nagy mozgás. Bár, abban a városban, ahonnan én jövök, erre sosem volt probléma. Alig fél éve, hogy ideköltöztem, eddig Newcastleben éltem mindennapjaimat, egy nem túl forgalmas városrészben. Mindennap siettem haza a suliból, hogy apával lehessek. Természetesen anyát is imádtam, vagyis a mai napig, de a mi kapcsolatunk teljesen más volt, mint apuval. Anya mindig a tökéletesre törekedett. Arra, hogy olyan legyek, amilyennek ő, és mások látni szerettek volna. A lehető legtöbb dolgot rám erőltette, és amikor a nemtetszésemet hallattam, mindig jól összevesztünk. Az évek során így romlott meg a kapcsolatunk. Ez apuval teljesen más volt. Ő anyával ellentétben mindig azt hangoztatta, hogy merjek önmagam lenni, és soha, senkinek ne hagyjam, hogy megváltoztasson.
Míg más családokat egy tragikus halál közelebb hoz egymáshoz, minket csak még jobban elválasztott, hisz elköltöztem. Azt hiszem, hogy anyát és engem csak apa tartott össze. Minden gondomat apával osztottam meg, anya csak azért tudott róluk, mert apa tovább adta neki. Nevet változtattam, majd elmenekültem a problémák elől. Tudom, mocskos dolog volt, főleg anyával szemben, de nem tehettem mást. Ha anya megtudta volna a tervemet, őrültnek nevezett volna, ahogy sokszor tette, és mindenképp megakadályozta volna, hogy sikerüljön a dolog. Így viszont, ha sem ő, sem más nem tud erről az egészről, nem tudnak az utamba állni.
Kicsit bánom ugyan, hogy a saját anyámnak is hazudnom kell, de ez van. A nevemet sem tudja. Itt mindenki Emily Roseként ismer, aki egy kedvesnek tűnő idegenvezető. Mégis mi lenne, ha mindenki megtudná, ki is az apám? Nem engedhetem. Nem akarom, hogy bárki is rájöjjön, kik a szüleim. Ha megtudnák, megijednének, főként amellett, amit csinálok. De, ha nem is így történne, nem akarok így élni. Nincs ahhoz ingerem, hogy azért ismerjenek el, aki apám volt. Azt akarom, hogy a saját képességeim, és tehetségem miatt ismerjenek. Azért, aki én vagyok, és ne azért, aki az apám volt. Még szerencse, hogy egy frizurával könnyen arcot, és személyiséget lehet változtatni. Míg az eddig lakhelyem, és ismeretségi köröm fekete, egyenes hajú lázadóként ismert, itt, Londonban inkább a szőke, és hullámos fürtöket részesítem előnyben. Így a szőke tincsekkel nehezebben lehet elképzelni, hogy az idegenvezetés helyett mivel foglalkozom.
Útközben, ahogy szoktam, egy kilóméter után betértem a törzshelyemre, ahol már elő volt készítve a reggelim. Ettem, fizettem, majd haza futottam. Már bő fél éve itt élek, de nincsenek barátaim. Aminek örülök, elvégre ez volt a célom. Ha lennének olyan emberek, akikben megbízom, nagyobb az esélye, hogy megosztanám, vagy valahogyan kiderülne az összes titkom. A hovatartozásom, az apám, a célom, a foglalkozásom. És, ha ez egyszer megtörténik, az állítólagos barát kimutatja a foga fehérjét, és nem lesz nyugtom. Vagy zsarolgatna, vagy ténylegesen tovább adná, ha kicsit durvábban veszekednénk egyszer. Ez pedig így pont jó. Nincs barátság, nincs kockázat. Egyébként is elvagyok a saját, magam köré épített kis világomban, amiben csak az az egy cél éltet, amit apám halálakor tűztem ki magam elé.
A futás után otthon még erősítettem keveset, ahogy szoktam. Lefürödtem, majd rendet csináltam a házban. Úgy döntöttem, sétálok kicsit a környéken, a meglepően jó idő örömére.

A kulcsomat, a telefonomat és a fülhallgatómat zsebre tettem, majd elindultam. Ez az a három dolog, ami nélkül soha, sehova nem megyek. Kezdetnek csak a parkban csaptam egy kört. Az idősek békésen társalogtak, a kisgyerekek pedig vidáman játszottak. Hol egymással, hol a játékaikkal. Ahogy elhaladtam a csúszda előtt, megláttam mellette egy szomorúan, porba rajzolgató kisfiút. Visszafordultam, majd leguggoltam elé.

-Szia. - köszöntem neki kedvesen

-Csókolom. - mondta félénken

-Oh, nem vagyok azért olyan öreg. Csak nyugodtan tegezz, Emily vagyok. - mutatkoztam be - Téged hogy hívnak?

-Jeremy. - válaszolt halkan

-Hány éves vagy?

Kérdésemre csak felém emelte apró kezeit, majd három ujját bezárva tartva jelezte, hogy hét éves.

-És mi jót csinálsz itt egyedül? - váltottam guggolásból ülésbe

-Eltűnt az anyukám. - mondta szomorúan

-Biztos itt van valahol, és téged keres. - próbáltam vigasztalni - Mit szólnál hozzá, ha ennénk egy fagyit, és megvárnám veled az anyukádat? Vagy megkereshetnénk mi, ha szeretnéd.

Felvetésemre kis gondolkozás után csak bizonytalanul, aprót bólintott. Felálltam, lesepertem magam, majd a kezemet felé nyújtva bátorítottam arra, hogy kövessen. Megfogtam apró kezét, majd elsétáltam vele a fagyis standhoz. 

-Milyet szeretnél? - hajoltam le hozzá

-Citromot .. és egy epreset. - mondta kis gondolkozás után

-Lesz egy citrom és egy eper. - ismételtem el az eladónak - És egy vanília, meg egy ananász. - soroltam fel az enyémet is 

Elvettem Jeremy adagját, majd lenyújtottam neki. Azonnal bele kezdett az eltüntetésébe, amin elmosolyodtam. Elvettem a sajátomat is, majd Jeremy kezét fogva leültem vele egy padra. 

-Megesszük, és ha anyukád addig nem kerül elő, megkeressük. Rendben? - ajánlottam fel

-Oké. - bólintott nagyot

-Van testvéred? - próbáltam meg elütni az időt

-Nincs, de van egy unokatestvérem, aki nagyon szeret, és olyan, mintha a bátyám lenne. - mondta beleéléssel - De nagyon keveset látom.

-Másik városban él?

-Nem. - rázta meg a fejét - Csak sokat utazik a munkája miatt. Majd bemutatlak neki.

-Rendben. - mondtam nevetve

Aranyos volt, egész hamar kezdett megnyílni nekem. Biztos, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy találkoztunk, ezért is egyeztem bele abba, hogy bemutasson a rokonának. Hisz úgy sem látjuk már egymást, legalább had örüljön addig. Ez a lehengerlő személyiség feldobta a napomat.

-Van egy papagájom is. - tette hozzá lelkesen

-Te gondozod?

-Igen. - büszkélkedett - És fel tudom venni ide. - mutatott az alkarjára

-Nem hittem, hogy ilyen ügyes vagy. - képedtem el

-Anya! - ordított teli torokból

Faképnél hagyva az anyukájához futott, aki nem messze sétált. Leguggolt hozzá, majd megölelte őt, mire Jeremy tekintete és apró mutató ujja felém irányult. Hozzám sétáltak, mire mosolyogva felálltam. 

-Nagyon köszönöm, hogy vigyázott rá. - hálálkodott az anyukája - Valószínűleg nem figyelt, amikor azt mondtam, hogy beszélgetek, mert akkor még itt voltak a barátai.

-Semmiség, jól elvoltunk. - mondtam széles mosollyal

-Anya, ugye velünk vacsorázhat? - nézett fel rá Jeremy

-Ez egy remek ötlet. - vágta rá az anyukája

-Nem, nem szükséges. - ellenkeztem

-Legalább engedje, hogy ennyivel megháláljam. - erősködött

-De nincs mit meghálálnia. - mondtam hitetlenkedve

-Vacsorázz velünk, kéérlek. - kérlelt Jeremy

-Rendben, de nem maradok sokáig. - mondtam kis gondolkozás után

-Remek. - mondta boldogan az anyukája - Egyébként Esther vagyok. - nyújtott kezet

-Emily. - helyeztem tenyerem az övébe

-Itt lakunk nem messze, abban a lila házban. - mutatott az említett ház felé - Hétre várjuk, és még egyszer köszönöm.

-Rendben, és még mindig nincs miért hálálkodnia.

Lassan elsétáltak, én pedig tovább folytattam az elején tervezett sétámat. Épphogy elhagytam a parkot, a telefonom csörögni kezdett. Az edzőm volt az.

-Szia, Emily. Be tudsz jönni? - kérdezte zaklatottam

-Persze. - mondtam határozottan - Baj van?

-Megtudod, ha ideérsz. Siess. - türelmetlenkedett

-Oké, mindjárt ott vagyok.

Kíváncsi vagyok, hogy mi történt. Még így telefonon keresztül is észre vehető volt, hogy mennyire zavart. Már előre tartottam attól, ami történt. Patrick viszonylag nyugodt ember, ha már ő is ideges, nagy baj van.

A lehető leggyorsabban sétáltam, amiben az aggodalmam csak segített. Ahogy beértem, megláttam a papírok felett, kissé dühösen és tanácstalanul méregető edzőmet.

-Mi történt? - tértem a lényegre

-El kell adnom a termet. - sóhajtott nagyot

-Mi? - fakadtam ki - És mégis hol fenében fogok edzeni?

-Nem tudom, de nem tehetek mást. Addig, míg valaki meg nem veszi, változatlanul tartom az órákat, de lehetetlen ennyi kiadás mellett finanszírozni a fennmaradását. Te is tudod, hogy a sportfelszerelések nem 1-2 fontba kerülnek, a bérleti díj sem olcsó. Nincs pénz. 

-Megértem, de valahol máshol nem lehet folytatni?

-Ha tudom majd folytatni, szólok, de egyenlőre egyenesbe kell jönnöm.

-Rendben. - mondtam idegesen - Ha tudok valamiben segíteni, mindenképp szólj.

-Köszönöm. - hálálkodott - Holnap várlak.

-Itt leszek. Fussak előtte, vagy majd alakítjuk úgy az edzés, hogy ne kelljen?

-Fuss előtte, minél kevesebb ideig akarok bent maradni.

-Oké, akkor holnap.

-Szia.

Csak kedvtelenül intettem egyet. A dolog rettenetesen elszomorított. De miért? Miért kell ennek most megtörténnie? Nem hiszem el, hogy nem lehetek egyszer az életben huzamosabb ideig boldog. Egészen tizenhét éves koromig minden napomat tönkre tették az anyával folytatott veszekedések. Aztán több, mint fél éve apa meggyilkolása, amit a mai napig nem dolgoztam fel. Amikor ideköltöztem nem volt senkim, nem hogy edzőm. Amikor sikerült megtalálnom Patricket, alig voltak meccseim. Ha esetleg mégis úgy alakult, hogy egyet sikerült összehoznunk, veszítettem. Amikor már kezdtem egyre jobban bele jönni a dologba, túl hajtottam magam, így Patrick hetekig nem engedett edzeni. Azóta kezdem megint egyre jobbnak érezni magam, erre kiderül, hogy valószínűleg megint hetekig nem fogok tudni úgy edzeni, ahogy eddig. A legnagyobb bajom az önkontroll. Minden edzésen ezzel van a baj, erre ügyelünk leginkább. Nagyon hamar elveszítem a fejem. Mert ugyebár, ha anyával veszekedtem, könnyen kijöttem a sodromból, nem figyeltem arra, hogy visszafogjam magam. De muszáj, mert nem akarom elveszíteni a foglalkozásom és börtönbe kerülni.

Mielőtt haza mentem volna, még tettem egy jó nagy kört, hogy kicsit lenyugodjak és tiszta fejjel is gondolkodhassak a dolgon. Beültem egy kis kávézóba. Azon agyaltam, hogyan lehetne megmenteni a helyet, vagy valahol másik edzőtermet alakítani. Észjárásomat egy srác zavarta meg, aki minden előzmény nélkül leült az előttem álló székre.

-Nem emlékszem, hogy azt mondtam volna, szabad a szék. - mondtam flegmán

-Nem is kellett, hogy megszólalj. Láttam a szemedben, hogy azt akarod, ideüljek. - vigyorgott idiótán

-Oké, haver, akadj le rólam. Komolyan. - mondtam dühösen

-Ha nem, mi lesz? - kötekedett - Hívod a lovagod?

Szemet forgattam, majd kifizettem a kávét és haza indultam. Azt hittem, ennyi lesz, de nem volt hajlandó leakadni rólam. 

-Rossz emberbe kötöttél. - mondtam rosszalló tekintettel

-Azt majd meglátjuk.

-Inkább menj haza anyucihoz.

Feladta. Mivel eddig velem szembe sétált, hátra fele ment, csak elindult felém, és kikerült. Megkönnyebbültem, hogy baj nélkül megúsztam az egészet.

-Ribanc. - morogta, miközben elhaladt mellettem

-Hogy mondtad? - fordultam utána

Megállt, majd felém fordult.

-Mondom ribanc vagy. - ismételte meg

-Szeretnéd megtudni miért mondtam, hogy rossz emberbe kötöttél bele? - léptem közelebb hozzá - Ezért, te alvilági tahó. - mondtam dühösen, majd megismertettem vele a jobb öklömet

Nos, erről beszéltem. Én és az önuralom két külön fogalom. Megbántam, amit tettem, de már nem fordítható a visszájára. A kontrollálásommal most csak annyi bökkenő volt, hogy fényes nappal, a nyílt utcán történt, ahol a rendőrök előszeretettel járőröznek. Nem is az én napom lenne, ha nem vettek volna észre. Szépen betuszkoltak mindkettőnket az autóba, majd bevittek az őrsre és hűvösre zártak minket.

-Mi történt? - lépett a cella elé egy rendőr

-Provokált. - vontam vállat

-Nem az a megoldás rá, ha megüti. - hitetlenkedett - Sérti a férfiakat, hogy egy nő elbánt vele.

-Oh, szóval ez itt a baj. - mondtam hitetlenkedő mosollyal - Meddig óhajtanak bent tartani?

-Ügyvéd nélkül estére mindenképp, ki tudja, utána mi lesz. - rántott vállat, majd elsétált

-Remek. - ironizáltam